hapax

            Irodai aktalepedőn, konyhai zöldségágyon, liftek lihegésében, mellékhelységek klóros kigőzölgéseiben egymásnak feszülő, ruganyos és kívánatos testek. A rágcsálnivalót szállító kéz egy pillanatra megtorpan a levegőben, szürcsöljük a fellobbanó képeket és talán szégyenkezünk is.

            A művészet, a média magától értetődőnek és etalonértékűnek állítja be a rajongás, heves izgalom, mohó érzékiség, felszabadult önátadás és gyönyör keverékét, amit szenvedélynek nevez. A kiegyensúlyozott élet eszményével szemben, amely hosszú időn keresztül meghatározta az emberek értékrendjét, a felfokozottság és megszállottság felsőbbrendűségének hirdetőjévé válik, olyannyira, hogy egy párkapcsolat szelíd harmóniáját már-már együgyűnek, önmagunkat pedig fogyatékosnak érezzük. Miért nincsenek az otthon jámbor mezején szöcske módra pattogó gombok, miért nem jutunk el egy milliszekundum alatt látástól vakulásig, a családi boldogság egén miért nem cikáznak villámzárak, instant kisülésektől kísérve?

Hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, meg kell vizsgálnunk a szenvedély fogalmát.

          A szenvedély nem egyenlő a sürgető, erős megkívánással. Már a Pallas Nagylexikon megkülönbözteti őket: „a vágy, ha még oly erős, még nem szenvedély; ha kielégítik, megszűnik; csak ha állandóan uralkodik rajtunk, ha beférkőzött akaratunkba, és a mi saját jobb belátásunk ellenére is engedelmeskedünk neki, válik szenvedéllyé. A makacs ember nem hallgat okokra és megfontolás nélkül határoz; a szenvedélyes ember hallja az okokat s ellenük határoz (Volkmann).” Talán nem véletlen, hogy a magyar Wikipédiában nem létezik külön szenvedély címszó, csak a függőségek tárgyalásánál jelenik meg. A képernyőn, az esetek többségében, nem ez a kínzó és kielégíthetetlen, az értelem és az akarat kategorikus, állandó bukását jelentő érzés jelenik meg, hanem egyfajta profanizált, saját emberi mivoltunkhoz idomított „szenvedély”, legtöbbször egyéjszakás, fölöttébb laktató kaland formájában.

             A szenvedély, függőség mivoltából fakadóan és a szerelemhez hasonlóan, kegyetlen beszűkülés, a tudat elszegényedése, hiszen az alany minden törekvése vágya tárgyára irányul. Belül mélyen és intenzíven él, de számára a világ, akárcsak ő a környezete szemében, halott.  Megajándékozottnak, a leggazdagabb embernek képzeli magát, nem érzékeli kegyetlen kifosztottságát, tulajdonképpeni magányát. Extrém esetekben már a másik fél sem fontos, csak a hozzá fűződő szélsőséges, mindent elsöprő érzések.

             A Nomen est omen, vagyis a megnevezés árulkodó a lényeget illetően mondás, nagyszerűen beigazolódik a szenvedély esetében. A latin nyelvek többsége a passio szóból képezi, amely eredetileg kínt, szenvedést jelent, és megegyezik Jézus gyötrelmes kálváriájának nevével. A német nyelv Leidenschaft fogalmában a szótő a tűrni, elviselni ige, és egyértelmű, hogy a magyar szenvedés és szenvedély is egy tőről fakad. A szenvedély, ha az embert végletesen egysíkúvá is teszi, mindig kétdimenziós: fájdalom és gyönyör, mélység és magasság, állati és isteni egyesül benne. Felemelő és porba sújtó katartikus élmény, az emberi mivolt meghaladása pozitív és negatív irányba egyaránt. A média ezzel ellentétben a hétköznapi, szokványos kategóriájába sorolja és kétlényegűségéről is hajlamos megfeledkezni, pedig az elragadtatás és eksztatikus élmény átélése ördögi körbe sodor: az örökké kielégítetlen, mohó szenvedély fájdalmat szül, a gyötrelem pedig még inkább fokozza a szenvedélyt. Talán így magyarázható a békülős-szex kivételes érzékisége és felfokozottsága, hiszen kölcsönös lelki tortúrákból és a „már azt hittem, hogy elveszítettelek” kínjából fakad. Szörnyűnek tűnik, de ez éltetheti a számunkra pokolinak tűnő, önemésztő kapcsolatokat is, mi csak a tátongó mélységeket látjuk, de a szenvedés által megváltott észveszejtő magasságoknak nem lehetünk tanúi.

          A szenvedély a felgyülemlett érzések, vágyak, feszültségek túlcsordulása, ami mindennemű korlátot áttör. Ősrobbanás, mely által emberi lényünk és létünk összepréseltségéből soha nem sejtett dimenziókba sugározunk szét. Hatalmas erő, melyből a legnemesebb és legnagyobb dolgok születnek. A szenvedély szent révülete minden művészetág bölcsője, az alkotó és felfedező embert űző belső, ellenállhatatlan, gyönyörű kényszer. „Pokolra szállás” és elevenen való elégettetés: a nagy személyiségek úgy válnak halhatatlanokká, hogy földi létezésük során számtalanszor megsemmisülnek. A megfeszíttetés azonban nem garancia a megváltásra, sőt, előbb-utóbb elmarad az újjászületés mozzanata, csak a hamu marad. A szenvedély hihetetlen energiaforrás, de a magas hőfokon való izzás még a saját tartalékokat is felemésztheti.

          A szenvedély nem ismeri a holnap, csak a másnap dimenzióját. A holnap valamelyest kiszámítható, megtervezhető, hiszen folytatása a mának, belőle épül. A jelenből a jövőbe projektálható. A másnapról mindig csak utólag lehet beszélni, miután megtörtént, és úgy, ahogy megtörtént, legtöbbször elképzeléseinket megcáfolva. A szenvedélynek nincs kontinuitása: öntörvényűen és gyorsan váltakozik benne a vágy tárgyával való egyesülés, kiteljesedés illúziója és a szinte kozmikus üresség, hiányérzet; a menekülés és a hajtóvadászat. Ráadásul a másikat is ugyanezek a szeszélyes erők rángatják, tehát egy egyensúlyi helyzet, közös nyugvópont megtalálása szinte lehetetlen.  

   Kontroll-rögeszmés, akkurátusan megtervezett és számtalan korláttal egybetartott világunkban persze, hogy felértékelődik a totális szabadság, teljesség és tökéletesség érzésének átélése, amit a szenvedély megadhat. Kinek nem hiányzik egy kis „megistenülés”?

Ám a szenvedély szuverén, úri kedve szerint látogat el életedbe, avagy sem. Nem érdekli, ha minden erőddel be szeretnéd vonzani vagy éppenséggel rettegsz tőle. Te ne lásd magad kevesebbnek, ha nem mindennapi vendég nálad. Vannak szerényebb, szelídebb, örömteli érzések, amelyeket meghívhatsz magadhoz, és tehetsz is érte, hogy eljöjjenek.

A szenvedély egyszerre kiváltság és átok. Az általa leigázott embernek nincs választása, végig kell járnia a mennyet és a poklot egyaránt. Te tudatosan törekedhetsz arra, ami boldoggá tesz, lehetőség szerint kiküszöbölve a számodra kellemetlen élményeket.

A szenvedélyt át- és talán túl lehet élni, de benne élni lehetetlen; így természetes, hogy ellentétben áll a stabil, harmonikus, hosszú távon tervező, ráadásul tovább építhető kapcsolatokkal. A szenvedély lehet, hogy esztétikai, eszmei szempontból hihetetlenül több mint egy jól működő párkapcsolat (amelynek összetevői a szerelem, a boldogságra és kiegyensúlyozottságra való törekvés, örömteli közösségvállalás azonos célokkal, egymásra való felnézés, gyöngédség, meghittség, egyfajta kuckózós biztonságérzet), de jóval kevesebb is annál. Ad, de két kézzel markol vissza, vakító parazsa jól körvonalazott, szenes árnyékokat szül.

A szenvedély kockázat, hatalmas nyerési és bukási indexekkel. Ha a párkapcsolat nem igazán a lételeme, lecsaphat áldozatára azon kívül. Itt a „mit miért?” kérdésen túl megfontolandó, hogy tényleg a szó igazi értelmében vett szenvedély kerített-e hatalmába, vagy csupán érzéki fellobbanásról, a szenvedély után való vágyakozás kivetüléséről van szó. Ha előbbi, akkor köszönetet mondva búcsút inthetünk eddigi énünknek, életünknek; ha utóbbi, valószínű akkor is, mert a felismerés túl későn következik be.