hapax

Elvárások:

25-40 év között

Igényes/dekoratív megjelenés

Hasonló munkakörben szerzett többéves tapasztalat, gyakorlat

Leinformálható, referenciával rendelkező

Precíz-pontos munkavégzésre képes

Megbízhatóság, szorgalom, rugalmasság, energikusság

A magyar, illetve vegetáriánus konyhában, valamint az adminisztratív teendők elvégzésében való jártasság

Szeresse a gyerekeket és a kutyákat, tudjon velük bánni

Magas stressztűrő képesség

Nem dohányzó

Előnyök: jogosítvány, idegennyelv ismerete, kulturáltság

            Körülbelül ezeket az igényeket fogalmazzák meg a munkaadók leendő házvezetőnőjükkel szemben és elvárásaik jogosak, hiszen többről van szó, mint a legalkalmasabb személy kiválasztásáról egy komplex feladatkör betöltésére. A munkaerő, főként ha bentlakásos vagy napi többórás tevékenységben foglakoztatják, óhatatlanul életük meghatározó részévé válik: olvas a lakás bizalmas jeleiből és tanúja jelentéktelen, ám összefüggéseiben sokatmondó pillanatoknak, ezáltal beférkőzik az intimszférába. Bár úgy tűnik, hogy az alkalmazott függ a munkáltatójától, hiszen életkörülményeit az általa fizetett juttatásokból teremti meg, a valóságban a munkaadó válik kiszolgáltatottá, mert amíg a házvezetőnő megőrzi magánéletének szuverenitását, a ház ura elveszíti azt. Természetes tehát, hogy a követelmények sokrétűek és magasak, emellett bőséges információszerzéssel és ellenőrzéssel, nagy körültekintéssel, óvatossággal és figyelmességgel kell eljárniuk a pályázatok elbírálása során, mert nem mindegy kit bocsátanak be az életükbe. A kulcs, vagy beléptető kártya átadása hatalmas felelősség, mindkét fél részére.

            Az amerikai elnökválasztás folyamata és fejleményei akarva-akaratlanul beférkőztek mindennapjaimba és többéves, teljes politikai absztinenciámat feloldva, elgondolkodtattak azon, én kire bízom/bíznám tágabb értelemben vett otthonom vezetését? Kinek engedném meg, hogy nemcsak befolyásolja, hanem átrendezze, alakítsa életemet? Alapos önvizsgálattal kezdtem, amelyben eddigi érdektelenségemnek és elhatárolódásomnak több okát is feltártam.

1. A szülők belém ívódott tanácsa: te csak végezd becsületesen, erődhöz és képességeidhez mérten a legmegfelelőbben a saját feladatodat, dolgozz önmagad és a közvetlen környezeted építésén, a többit megoldják a „nagyok”, akiknek ez a szerepük. Az örök gyermetegség veszélyén túl azért van valami meghatóan naiv bizalom ebben a meglátásban, azt sugallja, ha „lent” mindenki lelkiismeretesen elvégzi a munkáját, akkor valószínű „fent” is ugyanígy történik, tehát jó kezekben vagyunk. A kisember felelős a maga pici világáért, a nagy emberek intézik a nagyvilág jóval bonyolultabb ügyeit, ilyen egyszerű ez. Miért törném én a fejem miattuk vagy helyettük?

2. Később jött egyfajta intellektuális kudarcélmény és idegenkedés, hogy ez egy piszkos, anyagias világ, amelynek játékszabályait, viszonyrendszerét amúgy sem az egyszerű ember határozza meg. Bár látszólag fontos szerepet játszik benne a választópolgár, nincs biztosítva számára az a lehetőség, hogy egyáltalán átláthassa a politikai élet bonyolult szövevényrendszerét, bepillanthasson a kulisszák mögé. A mindenütt jelenlevő, mindenről tudósító média ellenére olyan helyzetek alakulnak ki, mint a jól ismert logikai feladatokban, ahol egymásnak ellentmondó állításokból kellene következtetnünk az igazságra, számolva azzal a ténnyel, hogy legalább az egyik nyilatkozó hazudik. A politikai porondon, sajnos, egyetlen kijelentés hátterében sem feltételezhetünk szilárd igazságalapot, ami lehetetlenné teszi a kiigazodást. Mintha Hófehérkének kellene az igazságot kiderítenie egy garázdálkodási és tányérrongálási bűntényben a következő állítások alapján: „Tudor: Nem Szundi volt. Én voltam. Morgó: Nem én voltam. Nem Hapci volt. Vidor: Tudor volt. Nem Morgó volt.” Ha a politikai színtérre alkalmazzuk ezt a parabolát, még a tányértörés ténye sem bizonyos (lehetséges, hogy csak kenyértörésről van szó), az sem, hogy egyáltalán nyilakozatok történtek ebben az ügyben, és az sem, hogy a megszólalók azonosak voltak önmagukkal a megnyilatkozás pillanatában.

3. Végül egy olyan lehangoló érzés kezdett hatalmába keríteni, hogy mindez színjáték, maskara, ahol a szavazópolgár, de a megválasztott is láthatatlan és rejtélyes erők által mozgatott báb csupán; nem voksolók és vezetők, hanem mindannyian megvezetettek vagyunk egy univerzális manipulációban. E benyomásom erősödését csak fokozta a Brexit-választás után kialakult teljes értetlenség és tanácstalanság, valamint a kamerák kereszttüzében kézfogással és mosollyal megpecsételt furcsa és egyre szaporodó szövetségek notórius jogtiprókkal, diktátorokkal, amelyeket önmagára valamit is adó tisztségviselő nem kötne meg.

       De most érdekeltté váltam, felül szeretnék kerekedni eddigi rossz beidegződéseimen, és attól a lelkesítő indulattól hevülni, hogy jövendő felelős, meggondolt, körültekintő politikai döntéseim pozitív változást eredményezhetnek életemben és a társadalomban egyaránt. Izgatottan keresgéltem az interneten, hogyan tudnék kitűzött célomnak maximálisan eleget tenni, hogyan lehetnék felkészült, tájékozott, egyéni meggyőződéseivel összhangban szavazó polgár, milyen kritériumokat kell szem előtt tartanom, ha választani megyek? Egyáltalán milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie valakinek, hogy államelnök-jelölt lehessen?

      Buzgó kutatásaim eredménye elég érdekes, mert bár a diákok sokszor vitáznak arról, milyen szerintük a jó szülő/tanár, az alkalmazottak állandó elégedetlenségükkel, panaszaikkal tulajdonképpen az ideális főnök/vezető képét próbálják megrajzolni és minden állás betöltésének megvan a maga szigorú feltételrendszere, az államelnöki tisztségre való pályázás esetében elég hiányos úgy a törvényes, mint a közmegegyezésen alapuló elvárás. Az egyes országok alkotmányai szinte ugyanazt vallják, mint Sia méltán híres slágere: „I'm free to be the greatest, I'm alive”. Olyan szívet melengető ez a demokratikus egyenjogúság, hogy elméletileg mindenkiből lehet államelnök, de az eszem nem tud vele mit kezdeni. Ennek a szabadelvűségnek a következménye, hogy bohócok meg szemfényvesztők produkálják magukat a pulpitusokon, és biztosra vehetjük, hogy a nagycirkusz összes törpéje rájuk voksol.

De lássuk a tényeket!

1. Életkor. A legtöbb országban a jelölt 35-40 éves korától válik élettapasztalattól duzzadóvá és megfelelően éretté az államelnökségre. Kivétel a ma is forrófejű, forradalmi Franciaország, ahol a minimális életkor a 18. év, tehát az érettségi diploma és a jogosítványt megszerzésének örömében immár legálisan alkoholizáló fiatal máris pályázhat az államelnöki posztra. Valószínű a szenilitás nem olyan aggasztó, mint az infantilitás, hiszen nem létezik felső korhatár, az elnökválasztások eddigi történetében egyébként Trump állna a dobogó legfelső fokán a maga 70 évével, míg Hillary Clinton a bronzérmet vinné el Ronald Reagan után.

2. Állampolgárság és lakhely. A leendő államelnöknek az adott ország állampolgárának kell lennie és a megválasztása előtti minimum 10 évet az adott országban kellett töltenie. Ez viszonylag logikusnak tűnik, hiszen testközelből illene ismernie az irányítása alá kerülő ország gazdasági, társadalmi, politikai helyzetét.

3. Büntetlen előélet. Egyes országok esetében kizáró jellegű feltétel, másoknál nem, valószínű abból az elgondolásból, hogy indulni indulhat, de nagy valószínűséggel úgysem fogják megszavazni.

      Alkotmányos szinten, általánosságban körülbelül ezek az alapvető elvárások egy államelnökjelölttel szemben, ami azért töprengésre késztető. Nem azt mondom, hogy teljesen lényegtelenek, de a betöltött szerepkör fontosságához mérten annyi a relevanciájuk, mintha Obamára és Sárközyre karizmatikus, gavallérosan sármos megjelenésük miatt szavaznék vagy Trumpra, magánjellegű, szoknyavadász hencegései miatt, nem. Egyáltalán létezik a leendő államelnökök számára valamilyen munkaköri, szakmai alkalmassági vagy pszichológiai vizsgálat? Merem remélni, hogy igen, mert én már csak arra tudok szavazni, aki a számomra teljesen rejtve maradó előválogatáson túljutott. Rossz nyelvek szerint csak két feladatot kell teljesítenie valakinek, hogy jelölt lehessen: a szükséges politikai támogatást megszereznie és a kampányhoz szükséges irdatlan mennyiségű pénzt előteremtenie.

           És mi a helyzet a többi, még egy egyszerű alkalmazott esetében is lényeges követelménnyel? Kell-e egy elnökjelöltnek végzettséggel és szakmai előélettel, tapasztalattal rendelkeznie? (Az amerikai történelem már szolgált egy pár meglepetéssel: Lincoln postamester, Roosevelt állattenyésztő, Carter földimogyoró- és gyapot-ültetvényes, Kennedy újságíró, Reagan pedig színész volt.) Mit kell felmutatnia ahhoz, hogy „átmenjen” a szavazó polgárok szemében? Vagy elégséges közvetlen a győzelem előtt, illetve azután valamiféle gyorstalpaló elnök-tanfolyam elvégzése? Ha igaz, hogy minden országnak olyan vezetője van, amilyet érdemel, akkor érdekes és érdemes lenne lényegre törően, indulatoktól mentesen vitázni arról, ki mit tart fontosnak egy elnökjelölt személyében, milyen mérvadó, bizonyítható emberi értékekkel és felkészültséggel kellene rendelkeznie? Vannak-e még alapok szétcsúszni látszó világunkban, amelyekre építeni lehet?

Tömérdek kérdésem lenne még, de egy dologban biztos vagyok: a házvezetőnői elvárások között szereplő „szeresse a gyerekeket és a kutyákat” mindenképpen jó pont (a fotózkodások gyakoriságából kiindulva) az államelnökjelöltek portfóliójában is.

            Irodai aktalepedőn, konyhai zöldségágyon, liftek lihegésében, mellékhelységek klóros kigőzölgéseiben egymásnak feszülő, ruganyos és kívánatos testek. A rágcsálnivalót szállító kéz egy pillanatra megtorpan a levegőben, szürcsöljük a fellobbanó képeket és talán szégyenkezünk is.

            A művészet, a média magától értetődőnek és etalonértékűnek állítja be a rajongás, heves izgalom, mohó érzékiség, felszabadult önátadás és gyönyör keverékét, amit szenvedélynek nevez. A kiegyensúlyozott élet eszményével szemben, amely hosszú időn keresztül meghatározta az emberek értékrendjét, a felfokozottság és megszállottság felsőbbrendűségének hirdetőjévé válik, olyannyira, hogy egy párkapcsolat szelíd harmóniáját már-már együgyűnek, önmagunkat pedig fogyatékosnak érezzük. Miért nincsenek az otthon jámbor mezején szöcske módra pattogó gombok, miért nem jutunk el egy milliszekundum alatt látástól vakulásig, a családi boldogság egén miért nem cikáznak villámzárak, instant kisülésektől kísérve?

Hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, meg kell vizsgálnunk a szenvedély fogalmát.

          A szenvedély nem egyenlő a sürgető, erős megkívánással. Már a Pallas Nagylexikon megkülönbözteti őket: „a vágy, ha még oly erős, még nem szenvedély; ha kielégítik, megszűnik; csak ha állandóan uralkodik rajtunk, ha beférkőzött akaratunkba, és a mi saját jobb belátásunk ellenére is engedelmeskedünk neki, válik szenvedéllyé. A makacs ember nem hallgat okokra és megfontolás nélkül határoz; a szenvedélyes ember hallja az okokat s ellenük határoz (Volkmann).” Talán nem véletlen, hogy a magyar Wikipédiában nem létezik külön szenvedély címszó, csak a függőségek tárgyalásánál jelenik meg. A képernyőn, az esetek többségében, nem ez a kínzó és kielégíthetetlen, az értelem és az akarat kategorikus, állandó bukását jelentő érzés jelenik meg, hanem egyfajta profanizált, saját emberi mivoltunkhoz idomított „szenvedély”, legtöbbször egyéjszakás, fölöttébb laktató kaland formájában.

             A szenvedély, függőség mivoltából fakadóan és a szerelemhez hasonlóan, kegyetlen beszűkülés, a tudat elszegényedése, hiszen az alany minden törekvése vágya tárgyára irányul. Belül mélyen és intenzíven él, de számára a világ, akárcsak ő a környezete szemében, halott.  Megajándékozottnak, a leggazdagabb embernek képzeli magát, nem érzékeli kegyetlen kifosztottságát, tulajdonképpeni magányát. Extrém esetekben már a másik fél sem fontos, csak a hozzá fűződő szélsőséges, mindent elsöprő érzések.

             A Nomen est omen, vagyis a megnevezés árulkodó a lényeget illetően mondás, nagyszerűen beigazolódik a szenvedély esetében. A latin nyelvek többsége a passio szóból képezi, amely eredetileg kínt, szenvedést jelent, és megegyezik Jézus gyötrelmes kálváriájának nevével. A német nyelv Leidenschaft fogalmában a szótő a tűrni, elviselni ige, és egyértelmű, hogy a magyar szenvedés és szenvedély is egy tőről fakad. A szenvedély, ha az embert végletesen egysíkúvá is teszi, mindig kétdimenziós: fájdalom és gyönyör, mélység és magasság, állati és isteni egyesül benne. Felemelő és porba sújtó katartikus élmény, az emberi mivolt meghaladása pozitív és negatív irányba egyaránt. A média ezzel ellentétben a hétköznapi, szokványos kategóriájába sorolja és kétlényegűségéről is hajlamos megfeledkezni, pedig az elragadtatás és eksztatikus élmény átélése ördögi körbe sodor: az örökké kielégítetlen, mohó szenvedély fájdalmat szül, a gyötrelem pedig még inkább fokozza a szenvedélyt. Talán így magyarázható a békülős-szex kivételes érzékisége és felfokozottsága, hiszen kölcsönös lelki tortúrákból és a „már azt hittem, hogy elveszítettelek” kínjából fakad. Szörnyűnek tűnik, de ez éltetheti a számunkra pokolinak tűnő, önemésztő kapcsolatokat is, mi csak a tátongó mélységeket látjuk, de a szenvedés által megváltott észveszejtő magasságoknak nem lehetünk tanúi.

          A szenvedély a felgyülemlett érzések, vágyak, feszültségek túlcsordulása, ami mindennemű korlátot áttör. Ősrobbanás, mely által emberi lényünk és létünk összepréseltségéből soha nem sejtett dimenziókba sugározunk szét. Hatalmas erő, melyből a legnemesebb és legnagyobb dolgok születnek. A szenvedély szent révülete minden művészetág bölcsője, az alkotó és felfedező embert űző belső, ellenállhatatlan, gyönyörű kényszer. „Pokolra szállás” és elevenen való elégettetés: a nagy személyiségek úgy válnak halhatatlanokká, hogy földi létezésük során számtalanszor megsemmisülnek. A megfeszíttetés azonban nem garancia a megváltásra, sőt, előbb-utóbb elmarad az újjászületés mozzanata, csak a hamu marad. A szenvedély hihetetlen energiaforrás, de a magas hőfokon való izzás még a saját tartalékokat is felemésztheti.

          A szenvedély nem ismeri a holnap, csak a másnap dimenzióját. A holnap valamelyest kiszámítható, megtervezhető, hiszen folytatása a mának, belőle épül. A jelenből a jövőbe projektálható. A másnapról mindig csak utólag lehet beszélni, miután megtörtént, és úgy, ahogy megtörtént, legtöbbször elképzeléseinket megcáfolva. A szenvedélynek nincs kontinuitása: öntörvényűen és gyorsan váltakozik benne a vágy tárgyával való egyesülés, kiteljesedés illúziója és a szinte kozmikus üresség, hiányérzet; a menekülés és a hajtóvadászat. Ráadásul a másikat is ugyanezek a szeszélyes erők rángatják, tehát egy egyensúlyi helyzet, közös nyugvópont megtalálása szinte lehetetlen.  

   Kontroll-rögeszmés, akkurátusan megtervezett és számtalan korláttal egybetartott világunkban persze, hogy felértékelődik a totális szabadság, teljesség és tökéletesség érzésének átélése, amit a szenvedély megadhat. Kinek nem hiányzik egy kis „megistenülés”?

Ám a szenvedély szuverén, úri kedve szerint látogat el életedbe, avagy sem. Nem érdekli, ha minden erőddel be szeretnéd vonzani vagy éppenséggel rettegsz tőle. Te ne lásd magad kevesebbnek, ha nem mindennapi vendég nálad. Vannak szerényebb, szelídebb, örömteli érzések, amelyeket meghívhatsz magadhoz, és tehetsz is érte, hogy eljöjjenek.

A szenvedély egyszerre kiváltság és átok. Az általa leigázott embernek nincs választása, végig kell járnia a mennyet és a poklot egyaránt. Te tudatosan törekedhetsz arra, ami boldoggá tesz, lehetőség szerint kiküszöbölve a számodra kellemetlen élményeket.

A szenvedélyt át- és talán túl lehet élni, de benne élni lehetetlen; így természetes, hogy ellentétben áll a stabil, harmonikus, hosszú távon tervező, ráadásul tovább építhető kapcsolatokkal. A szenvedély lehet, hogy esztétikai, eszmei szempontból hihetetlenül több mint egy jól működő párkapcsolat (amelynek összetevői a szerelem, a boldogságra és kiegyensúlyozottságra való törekvés, örömteli közösségvállalás azonos célokkal, egymásra való felnézés, gyöngédség, meghittség, egyfajta kuckózós biztonságérzet), de jóval kevesebb is annál. Ad, de két kézzel markol vissza, vakító parazsa jól körvonalazott, szenes árnyékokat szül.

A szenvedély kockázat, hatalmas nyerési és bukási indexekkel. Ha a párkapcsolat nem igazán a lételeme, lecsaphat áldozatára azon kívül. Itt a „mit miért?” kérdésen túl megfontolandó, hogy tényleg a szó igazi értelmében vett szenvedély kerített-e hatalmába, vagy csupán érzéki fellobbanásról, a szenvedély után való vágyakozás kivetüléséről van szó. Ha előbbi, akkor köszönetet mondva búcsút inthetünk eddigi énünknek, életünknek; ha utóbbi, valószínű akkor is, mert a felismerés túl későn következik be.