hapax

Elvárások:

25-40 év között

Igényes/dekoratív megjelenés

Hasonló munkakörben szerzett többéves tapasztalat, gyakorlat

Leinformálható, referenciával rendelkező

Precíz-pontos munkavégzésre képes

Megbízhatóság, szorgalom, rugalmasság, energikusság

A magyar, illetve vegetáriánus konyhában, valamint az adminisztratív teendők elvégzésében való jártasság

Szeresse a gyerekeket és a kutyákat, tudjon velük bánni

Magas stressztűrő képesség

Nem dohányzó

Előnyök: jogosítvány, idegennyelv ismerete, kulturáltság

            Körülbelül ezeket az igényeket fogalmazzák meg a munkaadók leendő házvezetőnőjükkel szemben és elvárásaik jogosak, hiszen többről van szó, mint a legalkalmasabb személy kiválasztásáról egy komplex feladatkör betöltésére. A munkaerő, főként ha bentlakásos vagy napi többórás tevékenységben foglakoztatják, óhatatlanul életük meghatározó részévé válik: olvas a lakás bizalmas jeleiből és tanúja jelentéktelen, ám összefüggéseiben sokatmondó pillanatoknak, ezáltal beférkőzik az intimszférába. Bár úgy tűnik, hogy az alkalmazott függ a munkáltatójától, hiszen életkörülményeit az általa fizetett juttatásokból teremti meg, a valóságban a munkaadó válik kiszolgáltatottá, mert amíg a házvezetőnő megőrzi magánéletének szuverenitását, a ház ura elveszíti azt. Természetes tehát, hogy a követelmények sokrétűek és magasak, emellett bőséges információszerzéssel és ellenőrzéssel, nagy körültekintéssel, óvatossággal és figyelmességgel kell eljárniuk a pályázatok elbírálása során, mert nem mindegy kit bocsátanak be az életükbe. A kulcs, vagy beléptető kártya átadása hatalmas felelősség, mindkét fél részére.

            Az amerikai elnökválasztás folyamata és fejleményei akarva-akaratlanul beférkőztek mindennapjaimba és többéves, teljes politikai absztinenciámat feloldva, elgondolkodtattak azon, én kire bízom/bíznám tágabb értelemben vett otthonom vezetését? Kinek engedném meg, hogy nemcsak befolyásolja, hanem átrendezze, alakítsa életemet? Alapos önvizsgálattal kezdtem, amelyben eddigi érdektelenségemnek és elhatárolódásomnak több okát is feltártam.

1. A szülők belém ívódott tanácsa: te csak végezd becsületesen, erődhöz és képességeidhez mérten a legmegfelelőbben a saját feladatodat, dolgozz önmagad és a közvetlen környezeted építésén, a többit megoldják a „nagyok”, akiknek ez a szerepük. Az örök gyermetegség veszélyén túl azért van valami meghatóan naiv bizalom ebben a meglátásban, azt sugallja, ha „lent” mindenki lelkiismeretesen elvégzi a munkáját, akkor valószínű „fent” is ugyanígy történik, tehát jó kezekben vagyunk. A kisember felelős a maga pici világáért, a nagy emberek intézik a nagyvilág jóval bonyolultabb ügyeit, ilyen egyszerű ez. Miért törném én a fejem miattuk vagy helyettük?

2. Később jött egyfajta intellektuális kudarcélmény és idegenkedés, hogy ez egy piszkos, anyagias világ, amelynek játékszabályait, viszonyrendszerét amúgy sem az egyszerű ember határozza meg. Bár látszólag fontos szerepet játszik benne a választópolgár, nincs biztosítva számára az a lehetőség, hogy egyáltalán átláthassa a politikai élet bonyolult szövevényrendszerét, bepillanthasson a kulisszák mögé. A mindenütt jelenlevő, mindenről tudósító média ellenére olyan helyzetek alakulnak ki, mint a jól ismert logikai feladatokban, ahol egymásnak ellentmondó állításokból kellene következtetnünk az igazságra, számolva azzal a ténnyel, hogy legalább az egyik nyilatkozó hazudik. A politikai porondon, sajnos, egyetlen kijelentés hátterében sem feltételezhetünk szilárd igazságalapot, ami lehetetlenné teszi a kiigazodást. Mintha Hófehérkének kellene az igazságot kiderítenie egy garázdálkodási és tányérrongálási bűntényben a következő állítások alapján: „Tudor: Nem Szundi volt. Én voltam. Morgó: Nem én voltam. Nem Hapci volt. Vidor: Tudor volt. Nem Morgó volt.” Ha a politikai színtérre alkalmazzuk ezt a parabolát, még a tányértörés ténye sem bizonyos (lehetséges, hogy csak kenyértörésről van szó), az sem, hogy egyáltalán nyilakozatok történtek ebben az ügyben, és az sem, hogy a megszólalók azonosak voltak önmagukkal a megnyilatkozás pillanatában.

3. Végül egy olyan lehangoló érzés kezdett hatalmába keríteni, hogy mindez színjáték, maskara, ahol a szavazópolgár, de a megválasztott is láthatatlan és rejtélyes erők által mozgatott báb csupán; nem voksolók és vezetők, hanem mindannyian megvezetettek vagyunk egy univerzális manipulációban. E benyomásom erősödését csak fokozta a Brexit-választás után kialakult teljes értetlenség és tanácstalanság, valamint a kamerák kereszttüzében kézfogással és mosollyal megpecsételt furcsa és egyre szaporodó szövetségek notórius jogtiprókkal, diktátorokkal, amelyeket önmagára valamit is adó tisztségviselő nem kötne meg.

       De most érdekeltté váltam, felül szeretnék kerekedni eddigi rossz beidegződéseimen, és attól a lelkesítő indulattól hevülni, hogy jövendő felelős, meggondolt, körültekintő politikai döntéseim pozitív változást eredményezhetnek életemben és a társadalomban egyaránt. Izgatottan keresgéltem az interneten, hogyan tudnék kitűzött célomnak maximálisan eleget tenni, hogyan lehetnék felkészült, tájékozott, egyéni meggyőződéseivel összhangban szavazó polgár, milyen kritériumokat kell szem előtt tartanom, ha választani megyek? Egyáltalán milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie valakinek, hogy államelnök-jelölt lehessen?

      Buzgó kutatásaim eredménye elég érdekes, mert bár a diákok sokszor vitáznak arról, milyen szerintük a jó szülő/tanár, az alkalmazottak állandó elégedetlenségükkel, panaszaikkal tulajdonképpen az ideális főnök/vezető képét próbálják megrajzolni és minden állás betöltésének megvan a maga szigorú feltételrendszere, az államelnöki tisztségre való pályázás esetében elég hiányos úgy a törvényes, mint a közmegegyezésen alapuló elvárás. Az egyes országok alkotmányai szinte ugyanazt vallják, mint Sia méltán híres slágere: „I'm free to be the greatest, I'm alive”. Olyan szívet melengető ez a demokratikus egyenjogúság, hogy elméletileg mindenkiből lehet államelnök, de az eszem nem tud vele mit kezdeni. Ennek a szabadelvűségnek a következménye, hogy bohócok meg szemfényvesztők produkálják magukat a pulpitusokon, és biztosra vehetjük, hogy a nagycirkusz összes törpéje rájuk voksol.

De lássuk a tényeket!

1. Életkor. A legtöbb országban a jelölt 35-40 éves korától válik élettapasztalattól duzzadóvá és megfelelően éretté az államelnökségre. Kivétel a ma is forrófejű, forradalmi Franciaország, ahol a minimális életkor a 18. év, tehát az érettségi diploma és a jogosítványt megszerzésének örömében immár legálisan alkoholizáló fiatal máris pályázhat az államelnöki posztra. Valószínű a szenilitás nem olyan aggasztó, mint az infantilitás, hiszen nem létezik felső korhatár, az elnökválasztások eddigi történetében egyébként Trump állna a dobogó legfelső fokán a maga 70 évével, míg Hillary Clinton a bronzérmet vinné el Ronald Reagan után.

2. Állampolgárság és lakhely. A leendő államelnöknek az adott ország állampolgárának kell lennie és a megválasztása előtti minimum 10 évet az adott országban kellett töltenie. Ez viszonylag logikusnak tűnik, hiszen testközelből illene ismernie az irányítása alá kerülő ország gazdasági, társadalmi, politikai helyzetét.

3. Büntetlen előélet. Egyes országok esetében kizáró jellegű feltétel, másoknál nem, valószínű abból az elgondolásból, hogy indulni indulhat, de nagy valószínűséggel úgysem fogják megszavazni.

      Alkotmányos szinten, általánosságban körülbelül ezek az alapvető elvárások egy államelnökjelölttel szemben, ami azért töprengésre késztető. Nem azt mondom, hogy teljesen lényegtelenek, de a betöltött szerepkör fontosságához mérten annyi a relevanciájuk, mintha Obamára és Sárközyre karizmatikus, gavallérosan sármos megjelenésük miatt szavaznék vagy Trumpra, magánjellegű, szoknyavadász hencegései miatt, nem. Egyáltalán létezik a leendő államelnökök számára valamilyen munkaköri, szakmai alkalmassági vagy pszichológiai vizsgálat? Merem remélni, hogy igen, mert én már csak arra tudok szavazni, aki a számomra teljesen rejtve maradó előválogatáson túljutott. Rossz nyelvek szerint csak két feladatot kell teljesítenie valakinek, hogy jelölt lehessen: a szükséges politikai támogatást megszereznie és a kampányhoz szükséges irdatlan mennyiségű pénzt előteremtenie.

           És mi a helyzet a többi, még egy egyszerű alkalmazott esetében is lényeges követelménnyel? Kell-e egy elnökjelöltnek végzettséggel és szakmai előélettel, tapasztalattal rendelkeznie? (Az amerikai történelem már szolgált egy pár meglepetéssel: Lincoln postamester, Roosevelt állattenyésztő, Carter földimogyoró- és gyapot-ültetvényes, Kennedy újságíró, Reagan pedig színész volt.) Mit kell felmutatnia ahhoz, hogy „átmenjen” a szavazó polgárok szemében? Vagy elégséges közvetlen a győzelem előtt, illetve azután valamiféle gyorstalpaló elnök-tanfolyam elvégzése? Ha igaz, hogy minden országnak olyan vezetője van, amilyet érdemel, akkor érdekes és érdemes lenne lényegre törően, indulatoktól mentesen vitázni arról, ki mit tart fontosnak egy elnökjelölt személyében, milyen mérvadó, bizonyítható emberi értékekkel és felkészültséggel kellene rendelkeznie? Vannak-e még alapok szétcsúszni látszó világunkban, amelyekre építeni lehet?

Tömérdek kérdésem lenne még, de egy dologban biztos vagyok: a házvezetőnői elvárások között szereplő „szeresse a gyerekeket és a kutyákat” mindenképpen jó pont (a fotózkodások gyakoriságából kiindulva) az államelnökjelöltek portfóliójában is.